A Gyülekezet Hitélete

• Minden vasárnap istentiszteletet tartunk 10 órai kezdettel a Református Templomban, (illetve november 1-tõl a következõ év Húsvétig az isten-tiszteleteket a fûthetõ gyülekezeti teremben tartjuk; Tiszaroff, Szabadság út 37.).

  Hisszük, hogy minket Isten Szentlelke hívott egybe, hogy dicsérjük Õt, meghalljuk az Õ szavát, és arra válaszoljunk adományainkkal, imádságainkkal és szolgálatainkkal. Istentiszteleteink a református hagyományokat és tanítást követik, amely hitünk és meggyõzõdésünk szerint összhangban áll a Szentírás tanításával. Így istentiszteleteinket a következõk alkotják: összegyülekezés Isten nevében, Isten Igéjének hirdetése, felelet imádságban és hálaadásban, Isten nevében való távozás.

  A gyermek és felnõtt keresztelések istentiszteleteink alkalmai és azoknak szerves részei. Házasságkötések megáldása valamint temetési szertartások szintén gyülekezeti életünk részét képezik.

• Az asszonykör tagjai minden csütörtökön du. 2-tõl házitésztakészítésre jönnek össze. Ezeken az alkalmakon közösen énekelnek, illetve a lelkész rövid áhitatot tart.
• Szombat 6 órakor ifjúsági bibliakör alkalmait tartjuk a gyülekezeti teremben.

Képeink az asszonykör szolgálatáról

Képeink A Gyülekezet Életérõl

A képek 2003. július 1-6. között tartott Vakációs Bibliahéten készültek.

Az alábbi írás innen letölthetõ
Word Doc formátumban.

Írások - gondolatok - tanulmányok

Loment Péter lelkész
(Tiszaroff, 2006. február)

Gondolatok a református gyülekezeti éneklésrõl

Gimnazista korom óta foglalkozok saját örömömre az énekléssel és a zenével. Több mint három éven át énekeltem a debreceni Kollégiumi Kántusban, ahol Berkesi Sándor és Kurgyis András karnagyok szerettették meg velem az éneklést. Emellett a tahii Egyházzenei Gitártáboroknak is rendszeres résztvevõje voltam. Ezeken a kurzusokon Zákányi Bálint és más kiváló zenészek lopták a szívembe a klasszikus gitárzenét, különösen megkedveltem a reneszánsz lantzenét és a reneszánsz kor énekeit.

Debreceni református gimnazistaként, késõbb teológusként mindig azt tapasztaltam, hogy az éneklés nagyon szépen hangzik az áhítatokon és az istentiszteleteken, és szinte mindig kitûnõ orgonisták kísérték a gimnazista és teológus fiatalok gyülekezeti énekét. Az ünnepi legációk alkalmával kaptam csupán kevésbé jó élményeket a gyülekezetek éneklésérõl, de amíg nem kerültem ki önállóan gyülekezetbe, addig a negatív élmények mindig hamar feledésbe merültek.

1997. óta szolgálok önálló gyülekezeti lelkészként egy kis faluban és egy szórványban. Sajnos kántora nincs a gyülekezeteknek. (Hiába folyik évtizedek óta kántorképzés az országban, ha a gyülekezetek többsége szegény, és nem tud orgonistát alkalmazni.) Az elmúlt 10 év során rengeteget küszködtünk az énekléssel. Sajnos a gyülekezetek ritmustalanul és sokszor hibás dallammal éneklik az ismert énekeket. Az énekeskönyvben szereplõ 512+1 ének közül csekély azoknak a száma, amit "tudnak". Idõrõl-idõre megpróbálunk ismeretlen énekeket tanítani az istentiszteleten. Tapasztalat szerint a teljesen ismeretlen énekeket nagyobb sikerrel lehet megtanítani, mint az ismert, de rosszul megtanultakat kijavítani.
Nehéz azonban megfelelõ énekeket választani az 1948-ban készült és ma is használt énekeskönyvbõl. Ennek okait a következõkben látom:
1. Az énekeskönyvi énekek meglehetõsen régiek. A legfiatalabb is 100 éves, az öregebbek pedig 400 év körüliek!!!
2. Ebbõl következik, hogy mind szövegük, mind dallamviláguk fényévnyi távolságra van a mai emberektõl, különösen a fiataloktól, akikre a jövõ egyházát építeni kívánjuk.
3. A szövegek nagy részben érthetetlenek, és kimondhatatlan szavakkal vannak megtûzdelve. Kifejezetten negatív hatással van az emberekre, ha szavakat, kifejezéseket félreértenek, és alkalmanként nevetgélnek is az áhítatos szövegeken.
4. Mivel a énekek dallamvilága ugyancsak távol áll a mai emberektõl (a 60 évesnél fiatalabbaktól), az énekeket alig tudják megtanulni, vagy csak abban a különleges helyzetben, ha kántor orgonával kíséri az éneklést.

Örömmel tapasztalom, hogy a gyülekezeti tagok szívesen énekelnek, sõt szívesen tanulnak is énekeket. Sõt, szívesen tanulják az ún. ifjúsági énekeket, és ritka kivételtõl eltekintve, szeretik a gitárral kísért énekeket. Ezeket a tapasztalatokat sok lelkészkollégával folytatott beszélgetések is megerõsítik.

Megadatott számomra, hogy két éven át tanulhattam az Egyesült Államokban. Ez alatt igen sok gyülekezetben és sokféle keresztyén felekezetben megfordulhattam. A gyülekezetek túlnyomó többségében négyszólamban (!) énekeltek a gyülekezeti tagok függetlenül attól, hogy ki hol ült, és mellette milyen szólamot énekeltek. Sok gyülekezetben mûködött kórus és/vagy zenekar. Felemelõ zenei élet folyik az amerikai gyülekezetek jó részében. Érdekes, hogy fiatalok és idõsek egyaránt sokkal jobban énekelnek - bizonyára zeneileg sokkal képzettebbek - mint mi itt Magyarországon.

Sajnos, az általános zenei képzésért én tenni vajmi keveset tudok. Mégsem gondolom, hogy gyülekezeteink tehetetlenek lennének az éneklés megújításáért. Sõt, sokat lehetne és kellene tenni, mert az éneklés alapvetõen fontos a református gyülekezeti élet minden szintjén, kezdve a hittanórákon, folytatva a különbözõ korosztályoknak szóló bibliaórákon át az istentiszteletekig.

Mit lehetne tenni? Javaslataimat a fentebb leírt tapasztalatok alapján fogalmaztam meg.
1. Nézzük meg, hogy a fiatalok milyen énekeket énekelnek szívesen. Évente jelennek meg az ifjúsági énekgyûjtemények. Az interneten számos keresztyén zenei fórum található, melyek szintén bõséggel szolgálnak zenei alapanyaggal az érdeklõdõk számára.
2. Vegyük tudomásul, hogy ha azt szeretnénk, hogy a fiatalok is szívesen részt vegyenek gyülekezeti alkalmainkon, akkor olyan énekeket és zenéket kell használni, melyeket õk szeretnek.
3. Fogadjuk el, hogy orgonával meglehetõsen nehéz ezeket az énekeket kísérni, különösen akkor, ha az orgona használhatatlanul leromlott állapotban van, mint a legtöbb helyen az országban, és nincs orgonista a gyülekezetben.
4. Keressük meg azokat a fiatalokat, akik játszanak valamilyen hangszeren, és vonjuk be õket az énekek hangszeres kísérésébe. Ne ijedjünk meg, ha esetleg egy kis (rock)zenekar is alakul, mely saját örömükre saját zenei stílusukban kísérik az énekeket. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a modern keresztyén zenének igen sok zenei irányzata van. Zenei ismereteink hiányosságát mutatja, amikor mindent, ami eltér a hagyományos református zenétõl, "keresztyén rockzenének" nevezünk. Sajnálatos az is, hogy ez a kifejezés az egyházi köznyelvben nem egy stílust jelöl, hanem a becsmérlés és megvetés kifejezésévé lett.)
5. Mivel épp ideje nagy múltú énekeskönyvünket felújítani, és erre vannak is kezdeményezések, érdemes lenne modern zenét játszó keresztyén zenészeket és szövegírókat is felkérni arra, hogy tegyenek kísérletet az énekek zenéjének és szövegének revideálására, hogy az érthetõ és élvezhetõ legyen a 21. szd. embere számára is. Bizonyára megbotránkoztató ez a javaslat elsõ hallásra, de gondoljunk bele abba, hogy ezek a dallamok a keletkezésük korában a kor táncdalai voltak. Történelmi tény, hogy a keresztyénség akkor tudott közel kerülni az emberekhez, amikor az emberek által kedvelt zenéket használta biblikus szövegekkel.
6. Természetesen fontos mindezt a modernizálást úgy végrehajtani, hogy a dallam és a szöveg harmonikusan illeszkedjen egymáshoz, és a magyar nyelv szépségét ne törje derékba egy nem megfelelõ ritmika.
7. Örömmel látnék egy modernizált, a 21. szd. emberének összeállított énekeskönyvet, melyben négyszólamú kottával jelennek meg az énekek.

Ha legalább ennyit sikerül megtenni, akkor elérjük, hogy gyülekezeti éneklésünk életszerû és élvezhetõ lesz. Hiszen amit könnyû megtanulni, aminek a szövege jól érthetõ, azt mindenki szívesebben énekli. Ha pedig szívesen éneklik az énekeket, akkor éneklésünk örömmel teli és vonzó lehet, vagyis misszionáló kívülállók számára.

Persze könnyen el tudom képzelni, hogy javaslataim nem válnak valóra széles körben, és gyülekezeti éneklésünkben - néhány kivételtõl eltekintve - nem lesz gyökeres változás. Ekkor azonban tudomásul kell venni, hogy a fiatalabb korosztályok továbbra sem fogják magukat otthonosan érezni gyülekezeteinkben. Sõt, továbbra is ott dicsérik Istent, ahol jól érzik magukat, és ahol szívesen fogadják õket fiatalos énekeikkel, zenéjükkel együtt. És továbbra is ontani fogják a lendületes énekeket és zenéket.

Sajnos az idõsebb korosztályra már nem lehet sokáig számítani, hogy egyházunk régi énekeit énekelni fogják. A fiatalabbak pedig a saját koruk énekeit szeretnék énekelni, ha pedig ezeket a református gyülekezetekben nem énekelhetik, akkor inkább el sem jönnek gyülekezeteinkbe. Ha pedig nem tudjuk a fiatalabb korosztályokat bevonni a gyülekezetek életébe, akkor egyházunk rövid idõn belül komoly nehézségek elé fog nézni.

Megújulást ösztönzõ javaslataimat elsõsorban a gyülekezeti éneklésre hegyeztem ki, de mindenki tovább gondolhatja egyházi életünk minden egyes szegmensére nézve is, hiszen más területeken is sok teendõ van.

Végül, szeretnék mindenkinek ajánlani egy nagyon kedves filmet. Különösen azoknak, akik rosszallóan olvasták a gyülekezeti énekléssel kapcsolatos gondolataimat és javaslataimat: Woophi Goldberg fõszereplésével 1992-ben készült az Apácashow c. film, melyben szemtanúi lehetünk, hogy fiatalos zenéjükkel az apácák emberek százait vonzották a már évek óta üres templomba. Érdekes megjegyezni, hogy 1998-ban Rómában egy hittudományi fõiskolán apácákat tanítottak táncolni és a fiatalok zenei kultúrájára (MTI forrás).

Véleményem megfogalmazása után vettem kezembe Klaus Douglass magyarul megjelent könyvét, melynek címe: Isten szeretetének ünnepe (Kálvin és Luther Kiadó). Örömmel olvastam, hogy egy német lelkész is ugyanazokkal a gondokkal küzd, és hasonló megoldásban látja a kiutat.

Ha a konzervatív Vatikán tud "mindenkinek mindenné lenni" (1Kor 9,22) Pál apostolt követve, akkor ez nekünk reformátusoknak sem lehet túlontúl nehéz.

Az alábbi írás innen letölthetõ
Word Doc formátumban.

Újabb gondolatok a gyülekezeti éneklésrõl

Loment Péter református lelkész
(Tiszaroff 2006. március)

Sokat tépelõdtem, hogy írjak-e vagy sem, mert alapvetõen nem szándékoztam a vitát sem provokálni, sem folytatni. Most mégis úgy döntöttem, hogy írok néhány sort, de ebben az írásban tudatosan nem válaszolok az általam régóta tisztelt, egyházzenében (is) tudós Fekete Csaba kissé élesen fogalmazott kérdéseire.
Nem kívánok válaszolni a következõ okok miatt:
Gondolataimmal - különösebb indoklás nélkül is - sok református lelkész és hívõ ember egyetért. Számukra nem kell sem magyarázkodni, sem védekezni a leírtak miatt.
Akik pedig nem értenek egyet velem - ilyen is sok van - azoknak szintén kialakult véleményük van, amit nem fogok tudni semmilyen érveléssel sem megingatni. Így nem is kívánok velük meddõ vitába bonyolódni.
Akik pedig még haboznak dönteni, de szeretnének, mert érzik az Isten elõtti felelõsségüket egyházukért, gyülekezetükért, azok a maguk csendességében, imádkozva fognak bölcsességért fordulni a Mindenható Istenhez.
És bizonyára vannak olyanok is, akik ki vannak éhezve egy egyházon belüli vitára. Hát számukra én nem óhajtok ehhez anyagot szolgáltatni.
Ehelyett szeretném azt meggondolás tárgyává tenni, hogy érzünk-e felelõsséget az iránt a sokszázezer fiatal és fiatal felnõtt iránt, akik a könnyûzenén nevelkedtek, akik számára egyszerûen nem létezik az a zene, amely ma általánosan használatos egyházunkban? Mert ezek az emberek, - akik nem rosszabbak és nem rosszabb hívõk, mint mi, - idegenül érzik magukat, tradicionális és konzervatív istentiszteleti alkalmainkon. Ha nem tesszük otthonossá az istentiszteleteket a zenével és egyéb módon, akkor egyszerûen nem jönnek legközelebb, és olyan közösségekbe fognak járni és tartozni, ahol ELFOGADJÁK ÕKET, AHOL OTTHONOSAN ÉS JÓL ÉRZIK MAGUKAT.
Hozzájuk, a modern zenét kedvelõ istenkeresõkhöz, kétféle módon fordulhatunk:
1. Gõgösen azt mondjuk nekik: "Szeresd azt a zenét, amit én szeretek! Vegyél fel öltönyt, nyakkendõt, és meg ne lássam a farmert rajtad, ha templomba jössz! És ha majd megérted a régies magyar nyelvet, és énekled a ezeket a szép régi énekeket, akkor leszel jó református."
2. Vagy Pál apostolhoz hasonlóan éljük hitvalló életünket: 1Kor. 9,22 "...MINDENKINEK MINDENNÉ LETTEM, HOGY MINDENKÉPPEN MEGMENTSEK NÉMELYEKET." És ezzel a lelkülettel, ha kell, akkor elfogadjuk és használjuk a keresztyén könnyûzenének oly sokféle ágát annak érdekében, hogy azokat az embereket is meg tudjuk szólítani, akik a 23. Zsoltárt hallva bezárják füleiket.
Hadd hangsúlyozzam, hogy nem kívánok értékítéletet tartani. Nem akarom eldönteni, hogy melyik zenei irányzat, melyik éneke a jó és értékes. Csak azt állítom, hogy a mai magyar társadalom igen széles rétege a jelenleg használatos egyházzenétõl igen távol áll. És ha õket is meg akarja egyházunk szólítani, akkor olyan módon kell hozzájuk szólni, ahogy megértik. Olyan zenei, liturgiai "nyelven", prédikációs stílusban kell hozzájuk beszélni, ami számukra nem idegen.
Egy érdekesség jut eszembe teológiai tanulmányaimból. Minden lelkipásztor tudja, hiszen a legelsõ görögórán elmondják, hogy az Újszövetséget nem a kor irodalmi görög nyelvén (többek között az ión-attikai dialektus) íródott, hanem egy általánosan beszélt görög nyelven, a koinén. Ennek az az igen egyszerû oka, hogy míg az irodalmi dialektusokat csak egy szûk réteg értette, és egy még szûkebb beszélte, addig a koinét az egész görög, majd római birodalom területén beszélték. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy tetszett az Úristennek, hogy az egyszerû, kevéssé mûvelt emberek nyelvét használja fel arra, hogy a Jézus Krisztusról szóló örömhírt eljuttassa a "minden néphez" (Mt 28,20).
Ha ezt magunk elé állítjuk példaként, akkor könnyebben fel fogjuk tudni használni a 21. szd. nyelvét és zenéjét, hogy a 21. szd. emberét széles körben megszólíthassuk. Hiszen a jézusi "tegyetek tanítvánnyá minden népet!" missziós parancs nem "vallásos elit" elkülönülését szorgalmazza, hanem a "mindenkinek mindenné" válást tûzi ki célként a krisztuskövetõ ember elé.
Úgy látom, egyre szélesebb körben felismerik, hogy egyházunk társadalmi bázisa sajnálatos módon fogyásnak indult. Igaz, hogy a nagyvárosokban nõnek a gyülekezetek, de ennek nagyrészt az az oka, hogy a falusi gyülekezetekbõl az emberek a városokba költöznek, és ezentúl ott járnak templomba. Néhány évvel ezelõtt fellángolt az a vita egyházzenészek között, hogy a zsoltárokat diézissel vagy diézis nélkül énekeljék a gyülekezetekben. Én akkor még mint teológus, társaimmal együtt, égetõen fontosnak érezve a kérdést, magam is állást foglaltam az egyik mellett. Amikor aztán kikerültem gyülekezetbe hiába próbáltam ennek megfelelõen énekeltetni a híveket, õk a megrögzött és megtanult módon énekelték. És örültem, hogy énekelték. Mostanra - 10 év szolgálat után - még többet értettem meg. Megértettem, hogy nem az az égetõ kérdése egyházunknak, hogy diézissel vagy diézis nélkül énekelünk, hanem az - sarkítva fogalmazok -, hogy LESZ-E, AKI ÉNEKLI AZ ÉNEKEKET AZ ISTENTISZTELETEINEK VAGY SEM?!
Erre a kérdésre, hitem szerint, csak akkor tudunk jól felelni, ha úgy prédikálunk, és olyan istentiszteleteket tartunk (zenéjében, énekeiben, hangulatában, liturgiájában, imádságaiban), amelyek képesek eljuttatni Isten ma is élõ Igéjét a ma élõ embereknek.
Ezért szükségesnek tartom, a tradicionális istentiszteleti forma, alkalom megtartása mellett, egy modern istentiszteleti alkalom bevezetését, mely természeténél fogva másokat fog megszólítani.
Mindezek felett pedig akkor fogunk Istennek tetszõ életet élni, ha elfogadjuk a másikat, és szeretettel fordulunk felé akkor is, ha nem hasonlít ránk (lásd: 1Kor 13-ban a Szeretet himnuszát). És higgyük el, Isten már megtette az elsõ lépést: Krisztusban elfogadott téged, elfogadta a másik embert, aki - ha nem is barátod - de mégis felebarátod, és elfogadott engem, e sorok íróját.